2005. óta foglalkozom hajléktalan emberekkel a TÁMASZ Alapítvány Férfiak Éjjeli Menedékhelyén. A velük töltött évek alatt számos egyéni élettörténetet, emberi sorsot ismerhettem meg, melyek e periférián való léthez vezettek. A hajléktalan emberekkel kapcsolatosan könnyû az általánosítás és a felelõtlen ítélkezés hibájába esni, s nehéz hozzájuk pozitív tartalmú dolgokat társítanunk. Gyakori velük szemben az elõítélet, valamint az empátia és szolidaritás hiánya. A társadalom szégyenének, aljának tartják õket. Pedig mindegyikük mögött egy-egy egyedi élettörténet áll, hogy miért került ide, és egyben a lehetõség is, hogy visszakapja emberi méltóságát, önbecsülését. Évente több százan veszik igénybe a Menedékhely szolgáltatásait hosszabb-rövidebb idõre. E homogénnek tartott réteg nagyon összetett és sokszínû. Gyakori köztük a fiatal, az idõs, a beteg, az egészséges; van, aki egyetemet végzett, s nem kevés az analfabéta. Börtönviselt, alkoholista, játékfüggõ, drogos, aktív dolgozó, nyugdíjas, jövedelemnélküli, kukázó, koldus, s még sorolhatnám, milyen személyekkel foglalkozunk nap, mint nap, de van bennük egy közös: mindnyájan valamilyen krízis következtében kerültek ide, mely leggyakrabban valamilyen feldolgozatlan, megoldatlan családi konfliktus vagy szeretetkapcsolat hiányának eredménye. A krízis miatt szinte teljesen elveszítették önállóságukat és képességüket
arra, hogy felelõsségteljes, önálló életet éljenek. Hiába érkeznek bizakodva a Menedékhelyre, hogy „csak pár napig maradok, míg megoldódnak a problémáim", a többség bennragad az ellátórendszerben. A reményteljesség fokozatosan reménytelenséggé változik. Motiválhatatlanokká, közönyössé, szenvedélybetegségük rabjaivá vállnak. Általában ezek az emberek azok, akiket a hajléktalan szó hallatán azonosítani szoktunk, a magára látszólag semmit nem adó, koszos, alkoholtól és a mosdatlanságtól bûzlõ egyénekkel. S ezeknek az embereknek semmi másuk nem marad, mint az, amihez a legvégsõkig ragaszkodnak, az emberi méltóságuk, az önérzetük. Mindent képesek elviselni, „túlélni", csak azt nem, ha ezekben érzik magukat megsértve. Céljaik rövidtávúak, értékrendjük nagyon egyedi és eltér a társadalom által megszokottól. Ami nekünk egy androidos telefon, az nekik egy szál cigi, ami nekünk szemét, az nekik kincs, mely ételt, cigarettát és italt jelent.
Sokan azt hiszik, hogy a hajléktalanság problémájának megoldása csak pénz és lakás kérdése. Nem így van. Nagyon kevés az az ember, akit ha lakáshoz tudnánk juttatni, megoldódna a problémája. Pár hét vagy hónap, s ismét az „utcán" lenne, nem tudna fenntartani egy lakást, sem ellátni önmagát. Ennek az okai szinte ugyanazok, melyek a hajléktalanságukhoz vezettek. Ezért elsõdleges feladatunk az, hogy képessé tegyük õket az önálló életvitelre, melyhez hosszú és kitartó munka vezet.
Hosszabb-rövidebb célok, motivációk és a helyes önértékelésük kialakításán át lehet eljutni arra, hogy ne mástól várjanak megoldást, hanem maguk tudják problémáikat kezelni.
Ezzel a kiállítással a célunk az, hogy bemutassuk ennek a rétegnek az emberi oldalát, megmutassuk, hogy akármilyen helyzetben is vannak, de maradnak emberi érzéseik, melyeket tán legjobban a kiállított portrékon fedezhetünk fel. A képek tükröt mutatnak számunkra is, elgondolkodhatunk azon, hogy kiknek és minek köszönhetjük, hogy nem mi vagyunk a képen.
Kérem, olvassák el a mellékelt könyvben szereplõ kis történeteket is, melyekkel megpróbáltam bemutatni – pár élettörténetet kiemelve –, hogy mi vezethet oda, hogy egy ember ilyen mélyre süllyedjen, s próbáljuk megfogalmazni magunkban, hogy az õ helyzetünkben mi mit csináltunk volna másképp, s hogyan tudunk esetleg segíteni ezeken az embereken.
A kiállítással kapcsolatosan várjuk véleményeiket, észrevételeiket, kérdéseiket, melyeket az This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it címre írhatnak meg.

Izsák Kálmán

Egyszer a közösség legidõsebb és legbölcsebb rabbiját kérlelték, hogy jöjjön el a következõ megbeszélésre, mert fontos dolgokról kellene dönteniük és számítanak a véleményére. Az öreg rabbi azt mondta, hogy elmegy, de csak addig marad, amíg olyanról beszélnek, aminek értelme van, ha úgy látja, hogy felesleges dolgokról beszélnek, azonnal hazamegy. A megbeszélés elsõ pontját egy fiatal rabbi ismertette: „Tudjátok, hogy mostanában sok a koldus a városban. Bekopognak a házakhoz, élelmet kérnek, pénzt, ruhát, miegymást. Ha megtehetjük adunk nekik, ha nem, akkor tovább állnak, máshol próbálkoznak. Arra gondoltunk a testvérekkel, hogy létrehozunk egy segélyszervezetet a városban. Ide mindenki beadhatja a feleslegét, amivel segíteni kíván, így a koldusok sem fognak hozzánk bekopogni és esetleg alkalmatlankodni, illetve egy helyen õk is megkaphatják, amire szükségük van, nem kell házalniuk."
Még beszélt a fiatal rabbi, amikor az öreg bölcs szedelõzködni kezdett és elindult kifelé. Ezt látván azonnal megkérdezték tõle: „Rabbi, miért mész el, talán felesleges dologról beszéltünk?" Az öreg rabbi erre azt válaszolta: „Igen, ti nagyon felesleges dologról beszéltek. Azt hiszitek ugyanis, hogy az a legtöbb, amit tehettek, ha egy szegénynek pénzt adtok, egy éhezõnek enni, a koldusnak ruhát. De tudjátok meg, hogy a legtöbb, amit tehettek, hogy behívjátok a házatokba, leültetitek az asztalotokhoz, megkínáljátok az ételetekbõl és meghallgatjátok. Ti pedig most ezt az egészet fel akarjátok adni a hatékonyság miatt."
Ezt a történetet nagyon régen hallottam egy Franciaországban szolgáló szerzetes ismerõsömtõl, aki egy könyvben olvasta. Nem tudom, hogy így szólt-e a történet, de bennem így rögzült, mélyen. Talán azért, mert ez egy állandó dilemma bennem és körülöttem egyaránt. Az emberiesség vagy a hatékonyság a fontosabb? Ha hatékony akarok lenni, akkor nincs idõ elidõzni, meghallgatni, bevonódni. A mai világ pedig a számok bûvöletében él és a hatékonyságot díjazza. Minél többed van annál több vagy – állítja.
Ez a kis könyv, amiben a szerzõk a pécsi TÁMASZ Alapítvány Férfi Éjjeli Menedékhelyének néhány lakóját mutatják be, ennek ellentmond, mert az emberiesség mellett teszi le a voksát. Pedig lehetett volna hatékony is, mert hatékonynak lenni sokkal könnyebb, mint emberségesnek, sokkal kevésbé kockázatos.
Lehet számokkal, statisztikákkal, szakmai elméletekkel, következtetésekkel telerakni egy könyvet, azt könnyû. És lehet úgy, ahogy a szerzõk választották, fényképekkel emberek megtört arcáról, értelmetlen napjairól, halvány örömeirõl, elmondott élettörténetekkel, sorsokkal, kapcsolatokkal, vágyakkal, és ez a nehezebb, mert ahhoz, hogy hiteles legyen, be kellett vonódniuk. Aki pedig bevonódik, az meg is sebzõdik, egy kicsit hordozójává is válik a másik sorsának. És ez figyelmeztetés Önnek is, kedves Olvasó!
Ha elolvassa-megnézi ezt a könyvet, egy kicsit Ön is sebzetté válik, hordozóvá, talán csak ameddig forgatja a könyvet, talán késõbb, más élethelyzetekben is visszaköszönnek majd ezek a sorsok. Ezért van az, hogy a mai rendszerek és segítõk csak hatékonyak akarnak lenni, emberségesek már kevésbé. És ezért jó, hogy vannak még ilyen vállalkozó kedvû szerzõk és ilyen kiadványok, hogy emlékeztessenek minket, hogy elsõdlegesen emberség kell, mert valahol mégiscsak mind testvérek vagyunk.
Így kíván a könyvhöz jó olvasgatást-nézelõdést:

Hajdu Krisztián